Egy csodálatos ünnepség keretében, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében vehette át a Magyar Örökség-díjat a párizsi Európa-bajnokságon történelmi győzelmet arató 4×100-as férfi gyorsváltó.
Az évtizedes hagyományokra visszatekintő Magyar Örökség-díjra ritkán terjesztenek fel sikeres sportolókat, ugyanakkor 11 évvel Cseh László után most a 4×100-as gyorsváltó tagjai is abban a kitüntetésben részesültek, hogy átvehették ezt az elismerést. Az Európa-bajnokságok 100 éves történetében első alkalommal sikerült magyar négyesnek győznie a klasszikus sprintváltóban: Kós Hubert, Szabó Szebasztián, Németh Nándor, Milák Kristóf (az előfutamban Kós Olivér és Jászó Ádám) Párizsban megtette ezt: szenzációs versenyben diadalmaskodtak, és a kuratórium úgy találta, tettüknek helyük van a magyar kultúra Aranykönyvében.
A váltó – és az objektív okokból távolmaradó társak – nevében Németh Nándor és Szabó Szebasztán vette át az elismerést edzőik, Plagányi Zsolt és Máté Hunor, valamint Wladár Sándor MÚSZ-elnök társaságában.
Íme, az MTA dísztermében, a felterjesztő, Ballai Attila által elmondott laudácin:
Úszásban 1926-ban rendeztek először Európa-bajnokságot – nem mellékesen, Budapesten -, a magyar versenyzők azóta a kontinenstornákon száznál is jóval több aranyérmet nyertek. Arra azonban kereken egy évszázadot kellett várni, hogy a négyszer százméteres férfi gyorsváltónk diadalmaskodjon.
Nem csoda. Illetve maga az eredmény éppenséggel az. Hiszen az atlétika melletti másik alapsportág – az ember ősidőktől fogva fut, ugrik, dob, úszik – klasszikus számában született meg. Gyorsváltókat amerikaiak, ausztrálok, Európában leginkább britek, oroszok, esetleg olaszok, franciák szoktak győzelemre vinni. Több tíz-, akár százmilliós nemzetek fiai, leányai. Mert egyetlen, Isten áldotta tehetség bárhol a felszínre bukkanhat, de négy már nem terem csak úgy, véletlenül. Sőt, hat. 2026. augusztus 13-án, Párizsban, azaz St. Denis-ben, az Európa-bajnoki döntőben országos csúcsot repesztő és sportági történelmet író Kós Hubert, Szabó Szebasztián, Németh Nándor, Milák Kristóf kvartett mellett pedig a fináléba vezető úton Kós Olivér és Jászó Ádám is megtette a magáét. Olivér egyébként nem más, mint Kós Hubert két évvel fiatalabb öccse; ha úgy tetszik, részben ő juttatta a fináléba a fivérét, ahol aztán természetesen átadta a helyét neki.
Ahogyan Jászó Ádám is Milák Kristófnak, bár ez utóbbi váltás messze nem volt automatikus. A magyar úszósport öntörvényű zsenije ugyanis külön, magányos, mások által nemhogy nem követhető, nem is látható utakat jár, amibe jó ideje nem fért bele a váltó. Az a műfaj, amikor már nem saját magadért küzdesz, hanem a társaidért, az előtted és utánad rajtolóért, a nemzet sikeréért is. Egy úszó Európa-bajnoki címe egyéni bravúr, négyé, a csapaté már magyar győzelem.
Kiszivárgott a párbeszéd, amelyet egy nappal a diadal előtt két olimpiai aranyérmesünk folytatott. Kós Hubert kezdeményezett, Milák Kristóf válaszolt, ekképpen:
„Jól van, gyere holnap váltózni.” „Minek menjek?” „Mert nyerni akarunk.” „Nyertek ti nélkülem is.” „Tudod, hogy veled meg tudnánk csinálni.”
Aztán ment. És megcsinálták. Aki látta a futamot, tudja, Milák nélkül nem nyertek volna. Miként a többiek nélkül sem. Kós Hubert vagányul kezdett, Szabó Szebasztián megőrizte az esélyt, Németh Nándor elképesztő hajrával fokozta azt, Milák pedig beteljesítette.
Folytatódjék bárhogy a pályafutásuk, az életük, nevük, mint afféle memoriter, visszavonhatatlanul, örökre összefonódott. Ahogyan a magyar sport minden aranycsapatának tagjaié. Grosicstól Cziborig, a sajnos csak az 1954-es vb-döntőig verhetetlen tizenegyé, az 1932 és 1960 között 19 olimpiai bajnokságot besöprő, a magyar kard dicsőségét hirdető Gerevich Aladáré, Kovács Pálé és Kárpáti Rudolfé, a kínai asztalitenisz hegemóniát 1979-ben megtörő Jónyer Istváné, Klampár Tiboré, Gergely Gáboré, vagy a háromszoros olimpiai aranyérmes vízilabdás Kemény-legényeké.
Szabó Szebasztián a Délvidéken nevelkedett, Zentán, majd Újvidéken nőtt klasszissá. Vállsérülése miatt kizárólag a váltó miatt utazott ki a párizsi Eb-re.
Németh Nándor sem titkolta, neki a váltó a nagy lehetősége, és ezt túlzott szerénységgel így indokolta meg: „Mi tehetségesek vagyunk, ők viszont zsenik. (Mármint Kós és Milák.) Mi a szekérhez, mondjuk, két kereket tudunk még hozzáadni, amivel meg tudjuk verni Európát egy váltóban.”
Kós Hubert az Egyesült Államokban, a világ legjobb csapatában, a világ egyik legjobb edzőjével dolgozik, és olimpiai, világ- és Európa-bajnokként is határozottan állította: „Ez az egész számomra mindent jelentett, többet, mint bármelyik egyéni számom”.
Milák Kristóf helyett a tettei beszélnek. Vagy olykor azok hiánya. De Párizsban négy év után újra beszállt a váltóba, és hajrá emberként diadalra vitte azt. Ebben persze tulajdonképpen nincs semmi meglepő. Abban már inkább, amit a célba érkezés után tett. Mosolygott. A magyar tábor a parton fékevesztetten örült, némely tagja hitetlenkedve rázta a fejét vagy arcát a kezébe temette, ő, még a vízben, csak elhúzta a száját. Meg se próbáljunk Milák Kristóf agyával gondolkodni, lelkével érezni, a „mi” hagyományos eszközeinkkel hatni rá, mert ő egészen más. De ebben a félmosolyban a fél világ benne volt.
Budapestet a két világháború közti időszakban a fürdők és a sportok városának nevezték. Ezért kapta meg az első Európa-bajnokság rendezési jogát. És e dicső hagyományokra, e magyar örökségre építve volt képes egy évszázad múltán kiállítani Európa legkiválóbb gyorsúszó váltóját. Nem is kell mindezt tovább ragozni.
Ez a győzelemnek az a fajtája, amely örökre feledhetetlen – de emlékét inkább szívek őrzik, nem szavak.
Írta a Magyar Úszó Szövetség
